Roland Garros bajnoki cím

1947  – Párizs

Az 1946-os évhez hasonlóan – de már utoljára –  formabontó módon a Wimbledon-i bajnokság után került sor a nem hivatalos salakpályás világbajnokság, vagyis mai nevén Roland Garros megrendezésére. Asbóth József – többek között köszönhetően az az évi sikereknek (Nizza, San Remo, Budapest első hely, Monte-Carlo elődöntő) – ötödik kiemeltként vághatott neki a küzdelmeknek; az első fordulóban  mindjárt egy hazai játékost kapott a sorsolásnál, azonban Antoine Gentien nem állt ki végül, így a magyar teniszező walkover jutott a második körbe. Ott a tunéziai Gilbert Naccache várt rá, ám de 3 sima szett alatt mindösszesen 5 játékot engedélyezett neki Asbóth. A legjobb 32 között, az olasz Rolando Del Bellonak csupán egy játékkal sikerült többet nyernie, és Asbóth máris a negyedik fordulóban találta magát.

Újabb talján ellenfél, a 12. helyen kiemelt Mario Belardinelli próbálkozhatott, de újra sikertelenül végződött a kísérlet és a magyar teniszező játszma veszteség nélkül jutott a negyeddöntőbe. Érdekesség, hogy míg Asbóth a felső, addig egy másik magyar, Stolpa Ádám az alsó ágon verekedte be magát a legjobb nyolcba. Az első számú magyar játékosnak jutott a nehezebb „falat”, ugyanis a háborús években a vichyi rendszer alatt háromszor élen végző francia Yvon Petrát került az útjába. A máig utolsó francia férfi teniszező, aki Wimbledonban (1946-ban) egyesben bajnokságot tudott nyerni ugyan megnyerte az első játszmát, de utána neki sem kegyelmezett Asbóth. Petra után az amerikai Tom Brown került Asbóth útjába az elődöntőben.  A világ egyik legtekintélyesebb sport napilapja, a Züricher Sport az alábbi cikkben számolt be a fenti mérkőzésről július 27-i számában:

“Teniszszenzáció Párizsban: Asbóth nevetségessé tette Brownt! (szalagcím az első oldalon). Tom Brown, az előző esztendő wimbledoni finalista rossz álmában sem gondolhatta, hogy így jár majd. Azt talán tudta, hogy Asbóth József veszélyes ellenfél, de hogy őt nevetségessé teszi majd, azt sohasem gondolta volna. Az amerikai vérbeli támadójátékos, aki csak azzal törődik, hogy erősen megüsse a labdákat. De Párizsban rendre visszakapta a mindegyik bombáját, bármilyen nagy erővel is ütötte át azokat. Hja, egy Asbóth állta háló másik felén, aki ütéseinek erejét állandóan változtatta, és olyan pontosan a vonalak mellé helyezte a labdákat, hogy Brown tétlenül volt kénytelen nézni az egészet… Mit szaporítsuk a szót: Asbóth elődöntős győzelme szinte gyerekjátéknak tetszett a szemlélő számára.”

A korabeli Népsportnak, amely a következő napokban egyre nagyobb terjedelemben tálalta az örömteli szenzációt a következő cikket írta a Brown elleni mérkőzést követően:

“Újabb világraszóló magyar siker született: Asbóth az elődöntőben legyőzte Tom Brownt. A magyar bajnok három sima játszmában 6:2, 6:2, 6:1 arányban győzött. Az amerikai a tavalyi wimbledoni versenyen két bajnokságot nyert s az idén a férfi egyes döntőjébe jutott (Brown 1946-ban férfi és vegyes párosban is diadalmaskodott Wimbledonban, továbbá a US Open-en finalista volt. 1947-ben egyéniben szintén a döntőig jutott Londonban. Párizsban ő volt a torna első számú kiemeltje – a szerk.). Brown az amerikai erőlista második játékosa. A magyar versenyző győzelme óriási jelentőségű!

Asbóth hallatlan szívóssággal küzdött. Végig az alapvonalról játszott, és amikor előrement, szinte mindig biztosan szerzett pontot. Pontos labdáival teljesen kifullasztotta ellenfelét. A harmadik játszmában Brown a hálónál kísérletezett, de Asbóth rendre elütött mellette. A magyar versenyző győzelme a torna legnagyobb meglepetése, a szakértők szerint azonban az eddig mutatott játéka alapján várható volt.”

Másnap „Győzni fogok Párisban, ha utána hordágyon visznek is le… – csevegés távbeszélőn Asbóth Jóskával” címmel jelent meg cikk az élete meccse után és előtt álló teniszezőről (aki amúgy Körmöczy Zsuzsával vegyes párosban is az elődöntőig jutott): “A világ sporttársadalma ismét magyar dicsőségtől hangos. Asbóth József Párisban, a világ második legnagyobb hivatalos versenyén a döntőbe került. De hogyan? Három játszmában jobban megverte Tom Brownt, mint Jack Kramer, a wimbledoni világbajnok.

Az angliai versenyen az amerikaiak minden számot letaroltak s utána könnyedén jelentették ki: „Párisba elég, ha Brown, a második játékosunk megy. Az európai versenyzők közül senki nem verheti meg.” Ilyen körülmények között Kramer hazament, és mint a wimbledoni győzők szokták, ő is átnyergel a profik táborába.

Nem számoltak azzal, hogy van Európában egy magyar versenyző, aki eddig a háború, majd Wimbledonban a betegsége miatt nem mutathatta meg, mit is tud igazából, hogy milyen képességek rejlenek benne. Párisban azután megmutatta oroszlánkörmeit. A szakértők komoly esélyeket jósoltak neki, s amint kiderült, nem alaptalanul. Asbóth egészségileg rendbejött és friss erőben indult neki a világ második legnagyobb viadalának.

Asbóth József

Reggel éles berregéssel megszólalt a telefon. Páris jelentkezett: Asbóth Jóska volt a vonal másik végén.

– Legyőztem Brownt – újságolta örömmel, amit mi már tudtunk. – Az első két játékot elvesztettem, de azután ragyogóan ment. Az amerikai adogatásainak a felét pontveszteség nélkül nyertem. A harmadik játszmában Brown már nem is tudott menni a labda után, hanem csak állt a pályán és legyintett.

– Hallottuk, hogy nagy a meleg.

– Óriási hőség van. Már korán reggel alig lehet kibírni. Az amerikai elleni mérkőzésemen közel negyven fok volt. Én egészen jól bírtam, sőt mondhatom, hogy a kaliforniai Brownt sokkal jobban megviselte, mint engem.

– Hogyan tudta ilyen nagyon legyőzni az amerikaiak második játékosát?

– Nagyszerűen ment a játék. Biztos voltam és gyilkosan pontos. Hogy Brown mit szaladgált összevissza ezen a mérkőzésen… Ilyen jól talán még soha életemben nem ment. A legjobban pedig annak örülök, hogy érzem: ez nem véletlenül kifutott játék, hanem állandó forma. Most itt az alkalom, hogy győzzek.

– Mit vár a döntőtől?

– Örülök, hogy a dél-afrikai versenyző győzött, mert szerintem Marcel Bernard veszélyesebb lenne rám nézve (a címvédő francia volt a 3. kiemelt, de a négy között kikapott a 7. helyen rangsorolt dél-afrikai Eric Sturgesstől – a szerk.). Remélem, hogy győzni fogok. Ezúttal igazán úgy érzem, hogy ha hordágyon visznek is le a pályáról utána, de akkor is győzni fogok. Most kell megmutatnom a világnak, hogy méltó vagyok a külföldön előlegezett bizalomra és elismerésre.

– Ünnepelték a párisi magyarok a győzelem után?

– Nemcsak az itteni magyarok, de az egész közönség tombolt a mérkőzésen. Nem az amerikainak, hanem nekem mint Európa képviselőjének szurkolt. Amerre csak járok, mindenfelé gratulálnak. Nagyon jó érzés ez.

A percek közben egyre múlnak és búcsúzunk Jóskától. „Mindenkit üdvözlök otthon, és kérem, hogy szurkoljanak nekem!”

A NS július 27-i számában – a korai lapzárta miatt (valamint kiküldött tudósító, televízió és internet híján) – csak szűkszavú hír jelenhetett meg a címoldalon, ahol a teniszező neve nagybetűkkel volt szedve. „A francia nemzetközi teniszbajnokság férfi egyes döntőjét a késő délutáni órákban óriási hőségben játszották le. A Roland Garros világhírű sporttelepén a világ második legnagyobb hivatalos versenyén Asbóth játszmaveszteség nélkül, ragyogó játékkal, nagy küzdelem után győzött: Asbóth–Sturgess 8:6, 7:5, 6:4. Asbóth győzelme a magyar teniszsport eddigi legnagyobb sikere!”

Néhány nappal múltán a részletes beszámoló is olvasható volt, a bajnok tolmácsolásában!

Egy kissé nehezen kaptuk meg bajnokunkat. Sok hiábavaló kapcsolás után jutottunk el odáig, amíg végre a drót másik oldalán Párisban megszólalt Asbóth hangja.

– Először is gratulálunk a gyönyörű győzelemhez! Nehéz volt?

– Az első játszmában óriási küzdelem volt. A nagy meleg rányomta a bélyegét a mérkőzésre. Fej fej mellett haladtunk. Éreztem, hogy jobb vagyok és győznöm kell. Nem akartam azonban az első játszmákban a nagy melegtől kikészülni s így beosztottam az erőmet. Ezért is alakult ki mindhárom játszmában szoros eredmény. A harmadik játszmában Sturgess nem tudta az adogatásait megnyerni, és ekkor már jobban és bátrabban játszottam. Már 4:2-re vezettem, amikor egy nagyon szép játékot nyert a dél-afrikai. Utána azonban biztosan győztem.

– Ki volt az erősebb ellenfél? Brown vagy Sturgess?

– Nagyobb küzdelmet vívtam a dél-afrikaival, mert ő sokkal szívósabban játszott. Brown azonban nagyobb tudású versenyző. Sturgess röptejátéka kiváló.

– Hogyan volt magával megelégedve?

– Tartom a jó formámat. Sturgess ellen talán nem ment olyan szédületesen jól, mint Brown ellen, de éreztem, hogy bármelyik pillanatban tudnék erősíteni.

– Milyen érzés volt Párisban győzni?

– Elmondhatatlanul boldog voltam! Úgy éreztem, hogy egy hosszú évek óta vállaimra nehezedő adósságtól szabadultam meg. A közönség ünneplése szinte elképzelhetetlen volt. Majd szétszedtek. Nagyon szurkoltak értem, de ez nemcsak személyemnek, hanem Európa tekintélyének is szólt.

Pár nappal később az újdonsült bajnok fogadtatásáról a következő cikk számolt be: Párisi diadalmas szereplése után hazaérkezett Asbóth Jóska. A pályaudvaron nagy társaság készülődött, s a legtöbb ember kezében virág ékeskedett. Izgatottan várták a diadal hősét, hogy végre megszoríthassák a kezét az egész magyar sporttársadalom nevében.

Pontosan fél négy órakor a második vágányra futott be a prágai gyors. Asbóth az ablakon kihajolva már messziről integetett, kezében nagy rózsacsokorral. A kitűnő versenyző nagyszerű színben, de elég soványan jött meg. Ragyogó arccal jelent meg az ajtóban, majd egy pillanat múlva már az ölelő és csókoló hozzátartozók és ismerősök között tűnt el. (…) Végre Jóska előkerül, de vesztére, mert ekkor meg a fényképészek rohanják meg. Jó negyedóra telik el, amíg végre megszoríthatjuk a kezét.

Amikor legyőztem Sturgesst, Pierre Gillou, a Francia Teniszszövetség elnöke sírva fakadt és úgy köszönte meg nekem a győzelmet. Nem sok hiányzott nekem sem, hogy ne sírjak – örömömben… – mondta Asbóth, akit a fogadási ünnepség keretében a kultuszminiszter és a teniszszövetség nevében is üdvözöltek. A te győzelmed, Jóska, nekünk legalább annyit ér és annyit jelent, mint Csik Ferenc olimpiai győzelme” – fogalmazott beszédében az ügyvezető. (1947-es esztendőt megelőzően az utolsó, nem labdarúgó magyar siker az 1936-os berlini olimpiai játékokon született, amikor is a magyar úszó az egyik legemlékezetesebb aranyérmet nyerte a 100 méteres gyorsúszásban hazánknak– a szerk.)

Majd a soron következő amerikai bajnokság kapcsán a jövőbeni tervekről egy hosszabb interjút közölt a Népsport Asbóth Józseffel. Ebből egy részlet:

“– Már végleges, hogy elmarad a Forest Hills-i vendégjátéka?

– Úgy fest, hogy igen. Pedig fontos lenne, hogy megismerjem az amerikaiakat. Főleg azokat, akik nem vettek részt a wimbledoni és párisi versenyen. Otthon még legalább ennyi, világviszonylatban is kiváló játékosuk van. Kramer már profi, de viszont ez nem jelent semmit. Jövőre egészen biztosan előkerül valahonnan egy új Kramer, aki megint csodálatba ejti a teniszrajongókat. De minket, versenyzőket is.

– Hogyan játszik Kramer?

– Azt leírni nem lehet. Talán azt lehetne rá mondani, hogy nem tud hibázni. Ha leállít a pálya sarkába egy cigarettatárcát, akkor tíz eset közül tízszer a pálya másik sarkából kilövi. Általában minden labdája egy-két centiméterrel a vonalak mellé megy, és a rövid, ejtett ütései milliméterre pontosan a háló mögött esnek le.

– A Brown elleni formájával milyen eredményt ért volna el ellene?

– Salakpályán ő sem verhetetlen. Akkor olyan jól ment, hogy talán én is megvertem volna. De Kramer-győzelem esetén is keservesen kellett volna megküzdenie. Nincs lehetetlen. Amikor az ember lemegy a pályára, akkor dől el, hogy ki verhető meg és ki nem.

– A két nagy világversenyen a játékmodort illetően mit tapasztalt?

– Csak a támadó tenisznek van jövője. Nekem is át kell térnem erre. Egészen rövid idő alatt sikerülne, ha módom lenne edzeni külföldön. Edzeni, hangsúlyozom még egyszer, és nem versenyezni. Lecsapni és röptézni, ez a lényeg. Keménység, azt már szépen szedtem fel, s remélem, ezen a téren tovább javulok.

– Nem csábították külföldre?

– Nincs az a világrész, amiért én Magyarországot elhagynám. Sehol nincs olyan élet, mint nálunk. Azokon a helyeken, ahol versenyeztem, már a második napon erős hiányérzetet éreztem. Énbennem túlságosan él a hazaszeretet s erre büszke vagyok. Inkább vagyok magyar bajnok, mint amerikai profi.”

A döntő végeredménye:

Asbóth (Magyarország) – Sturgess (Dél-Afrika)

8:6, 7:5, 6:2